Én is szoktam örülni az élet apró örömeinek, bár ezt a rész az egyik másik bejegyzésedhez is kapcsolódik, mert még egyben kitértél arra, hogy az apróságoknak is érdemes örülni, úgyhogy az eleje kicsit 2 az 1 egyben. :) Szóval szoktam örülni pl. annak, amikor ingáztam Pestre és meghallottam a madarak énekét, miután leszálltam itthon a buszról, mert Pesten nem ilyet nem lehet hallani. Meg annak is, ha virágzik a konyhában lévő kaktusz, mert nagyon szép virága van, vagy ha megint belebotlok egy ízeltlábúba, mondjuk egy tücsökbe, vagy éppen puhatestűbe a járdán, megfogom és a fűbe teszem, nehogy eltaposódjon és ilyenkor örülök, hogy így már remélhetőleg nem lesz baja. A Budafokin az erőműnél volt, hogy előjöttek a(z éti) csigák a járdára, nem is egy, én meg visszarakosgattam őket a fűbe, mert hát minden élet számít. :) Kivéve mondjuk a kullancsokat... Most is, megint találkoztam azzal a kóbor kutyával, de most volt nálam csipesz és kiszedtem belőle kb. 6-ot, de még így is volt egy csomó, csak ennyi után már odakapott és úgy gondoltam/tuk, hogy inkább hagyjuk. Aztán meg később azt, hogy bekötjük a száját és úgy, de én nem akartam, mert ez neki kínzás lenne és nem akarom kockára tenni a már belém/belénk vetett bizalmát. Viszont mostmár van rajta spot-on és megint kapott egy egész napi adag kaját is, ami rá is fér, mert egy kissé sovány. Gondoltunk már rá egyébként, hogy haza hozzuk, de sajnos nem lehet. Pedig nagyon jó lenne... Meg annak is nagyon szoktam örülni, amikor az utcán nem félnek a kutyámtól, hanem odajönnek hozzá és megsimogatják és azt mondják, hogy aranyos. A kutyámról jut eszembe, amikor a múltkor kiírtad a fb-ra, hogy elkezdtél blogolni és írtad, hogy osszuk meg a szeretteinkkel, arra gondoltam, megosztanám vele, de ő nem tud olvasni. :)

Ismerős érzés, nekem is olyasmi volt, amikor egyszer régen kimentem Finnországba apához és felszállt velem a gép, mint neked annál a Budapest-Amszterdam útnál. 9 éves voltam akkor még csak és egyedül repültem és nagyon sírtam. Tudtam, hogy miután leszáll a gép Helsinkiben, már ott lesz apa, de mégis félelmetes volt egyedül, olyan messzire menni az otthonomtól, azért is, mert először mentem el az országból. De aztán jó volt, pl. etettünk mókust és nagyon cukik voltak, amikor az orruk elé tartottam a mogyorót és két lábra álltak, láttam nagy tengerjáró hajókat is, mint a Titanic (Tudtad, hogy könnyen lehet, hogy nem is a Titanic ütközött jéghegynek, hanem az egyik testvérhajója, az Olympic?), meg voltunk egy szigeten is, ahol volt egy sziklatemplom.

A kutyáknak van egy olyan nagyszerű tulajdonsága, hogy a jelenben élnek (és nincsenek emberi érzéseik, ami nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne lennének, hanem azt, hogy pl. nem fog haragudni, ha rosszat tettél vele és nem fog rágódni rajta, hogy mi történt) és eszembe jutottál - mert úgy gondoltam, szemrevételezhetnéd -, amikor ezeket olvastam Cesar Millan új könyvében:
"5. KUTYALECKE
Hogyan engedjük magunkhoz a megbocsátást?
• Próbáld a múlt fájdalmát úgy nézni, mint egy kutya: olyasvalamiként, ami elhalványul a jelen pillanat örömei mellett.
• Emlékezz rá, hogy a harag dédelgetése olyan, mint mérget inni és várni, hogy a másik meghaljon. A harag csak a haragvót bántja. A megbocsátás egy döntés, amit meghozhatsz.
• Próbálj empátiát érezni azokkal az emberekkel, akik rosszul bántak veled. Ha az ő szemükön keresztül nézed a világot, jobban érted majd a tetteiket."
Főként a múltheti instagramos dolog miatt jutottál eszembe erről, habár nem tudom, hogy tényleg haragszol-e rám. Az viszont biztos, hogy semmi rosszat nem akartam neked. De nem akarok magyarázkodni, mert már megtettem az intsán és még el is túloztam némileg, amit nem kellett volna, mert... nem akarlak megbántani most sem, de nem én voltam durva veled, hanem te láttál bele valamit az írásomba, ami nem is volt benne és ebből kifolyólag te reagáltál nagyon furán. Én szeretlek téged, tévesen hiszed az ellenkezőjét. Ugye emlékszel arra, amikor a karácsonyi koncert után kint voltunk a New Orleans előtt és adtam neked egy képet, amin angyalt photoshoppoltam belőled? És, hogy aztán te megöleltél örömödben? Még egy kérdés; miért szeretnélek megölelni szerinted, amikor találkoztunk? :)

Bejegyzés: Láss! Ne csak nézz...

Szia!
Mi lett volna, ha..?!
Nagyon sok kérdést felvet...
Nagyon szép és őszinte az írásod! Nem változtál! Olyan vagy, mint amikor megismertelek!
Emlékszem a közös dolgainkra, a beszélgetésekre, az első demodra amit én is hallhattam , és azokra a klassz pillanatokra amiket réges-régen együtt töltöttünk! :)
Szép volt, jó volt!
Köszönöm Neked, hogy a barátod lehetek és soraid olvashatom!

Bejegyzés: MI LETT VOLNA HA...?

Kedves Szilvia!

Nem szabad törődni a támadó rosszindulatú bejegyzésekkel. Ezeknek az embereknek nem veled, hanem saját magukkal van problémájuk.
Örülök a blogodnak, nagyon kedves, aranyos, jólelkű teremtés vagy, kívánok neked sok-sok sikert, a kicsi lányodnak jó egészséget, és biztos, hogy egyszer majd nagyon büszke lesz az ő anyukájának. Annyit elárulok, magamról 70 éves nyugdíjas hölgy vagyok, aki jelenleg ápolja és gondozza szép korú férjét. Nem véletlen, hogy most inkognitóban írok neked. Biztos akadna valaki aki belém kötne, sajnos a családon belül is van ilyen.

Úgy gondolom blogod, nagyon jó hatással lesz rám, mivel te megfogalmazod azokat a gondolatokat amivel én is azonosulok. Szorítok neked, sok szeretettel:

Bejegyzés: Mert írni jó...

Szia!
Akkor jöjjön az én hozzászólásom is támogatásként:
Ha picuri és a "meló" mellett még blogolni is van időd és kedved is, szerintem az elismerésre méltó.
Másrészről várakozással fogom keresni soraid között az "esendő", "küzdő", saját gondjaival is küzdő nő, anya, társ, énekes gondolatait is, hogy érezzem, mindamellett hogy szuper előadóművész, jó ember vagy, azért hétköznapi is.

Bejegyzés: IGAZSÁGÉRZET... Épít, vagy rombol...?

Kedves Szilvia! Először is gratulálni szeretnék a blog elindításához! Sokunknak fog örömet,kikapcsolódást vagy épp megnyugvást okozni. Nagy bátorságra vall aki manapság ki mer nyílni mások, a világ felé. Különösen ha olyan tiszta szívű,kedves és szeretetre éhes mint ön. Remélem a blog írás többet segít majd mint amennyit árt! Az emberek sajnos többségében csak rohannak nem figyelnek magukra sem másra így nem érthetik és főleg nem érezhetik amit ön megpróbál közvetíteni feléjük. Én az ilyen emberekre szoktam mondani hogy, a boldog tudatlanok. Azért boldogok mert, még nem éltek át igazán mély lelki vagy testi traumát. Mert, bizony be kell ismerni hogy, sokunknak az kell hogy, behúzza a féket és befelé fordulva rájöjjön,rácsodálkozzon az életre és benne önmagára. Az aki önt képes bántani az önmagáról ír jellemrajzot. Sajnos sok a tudatlan vagy gonosz ember. Nap mint nap halljuk hogy, állatokat kínoznak,gyerekeket bántanak vagy épp a saját szeretteikben tesznek kárt. Nem értjük miért teszik és azt gondolom addig jó még nem értjük. Az ember ilyen.Sokaknak kell a fájdalom vagy épp hogy, fájdalmat okozzon. Ezért is örülök ha egy ilyen tiszta ember "közelébe kerülök" mint ön. Viszont féltem is. Ez valami olyasmi mintha sok munkával,energiával,gondoskodással létre hozna egy gyönyörű kertet. Ami illatos,színes és megnyugvást ad az embernek aki belép. Ápolja,védi,de mivel büszke rá és szeretné ha más is láthatná,érezhetné a kert csodáját ,mindenki előtt kinyitná a kapuit. És majd jönnek az emberek akik áhítattal nézik és boldogságukat lelik benne. De jönnek akik majd rálépnek a fűre,letépik a virágot , letördelik az ágakat,dobálják a köveket,eldobják a szemetet majd még meg is szólják hogy,mi volt ebben a kertben olyan nagy szám? Ön pedig ott fog állni a tiszta szívével és az igazságérzetével és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Vagyis tud. Egyszer majd azt mondja hogy,elég volt! Bezárja a kaput és soha többé nem mehet be senki. Az sem aki értékelné és érdemes lenne rá. Azt én személy szerint nagyon bánnám mert, az ön világa egy tündérkert. Olyan amiről édesanyám mesélt kisgyerek koromban. Nem szeretném hogyha ,buta és rosszindulatú emberek miatt be kellene zárni,de azt még kevésbé hogy, tönkre tegyék! Úgyhogy kérem vigyázzon magára mert, az a "két ember" mindig ott lesz valamilyen formában ön körül (is) hogy, megzavarja,elrontsa azt amit annyira szeret. Tisztelettel: Csajbók János

Bejegyzés: IGAZSÁGÉRZET... Épít, vagy rombol...?

Én személy szerint örülök neki, hogy blogot írsz, mert a pozitív hozzáállásod dolgokhoz másokra is ráragadhat és ez egy nagyszerű dolog szerintem. A dalaid szintén erőt adhat minden rajongódnak - közöttük Nekem is! Nagyon örülök annak, hogy boldog vagy és ne hagyd hogy bárki az útjába álljon ennek. A kritizáló vagy negatív véleményeket pedig hagyd figyelmen kívül, nem éri meg rágódni rajta egy percig sem! Legyen szép napod! :)

Bejegyzés: IGAZSÁGÉRZET... Épít, vagy rombol...?