Régen volt egy hibám! Nem tudtam megmagyarázni az okát és sajnos sokszor kezelni is nehéz volt. Egymástól teljesen független emberek, néha olyan hangot mertek megütni velem szemben, hogy lefagytam. Köpni nyelni nem tudtam, így sajnos szinte minden alkalommal komolyabb reakció nélkül maradtak ezek az esetek. Nem tudtam kiállni magamért azonnal, csuklóból! Ilyenkor volt, hogy például letettem a telefont és elkezdett az igazságérzetem tombolni. Akkor már persze jöttek sorra a gondolatok, hogy mit kellett volna reagálnom, miért nem mondtam ezt vagy azt, hogy húúú azt kellett volna erre mondanom, hogy...De nem mondtam! A legszörnyűbb ezekben a szituációkban az volt, hogy utólag kínzott az igazságérzetem és nem értettem. Nem értettem, hogy hogyan merészelte az a valaki, mi jogosította fel rá, hogy így bánjon, vagy beszéljen velem!?
Ebben az esetben az igazságérzetem vajon épített, vagy rombolt...?
Épített talán azért, mert tudtam, hogy meg KELL változnom és meg KELL tanulnom azonnal reagálni ezekre a dolgokra, ki KELL állnom magamért és NEM engedhetem meg SENKINEK, hogy úgy viselkedjen velem, ahogyan azt kénye kedve éppen adja.
Rombolt azért, mert akkoriban még volt, hogy egy ilyen eset egész napra befolyásolta a hangulatomat. Rossz érzést okozott. Legfőképp, ha az az ember nagyon közel állt hozzám.
Mára ezt sikerült megtanulnom és kezelnem. Ausztrália nagyon nagy tanító volt a számomra. Rengeteget üldögéltem a tengerparton egyedül. Figyeltem a hullámokat, melyek sokszor olyan hatalmasak és erősek voltak, mintha csak a lelkem kivetülései lettek volna. Meg kellet tanulnom kellőképpen szeretni magam ahhoz, hogy céltudatos, büszke, erős, sikeres és boldog nővé válhassak. Olyan nővé aki majd példakép lehet. A saját gyermekei és talán a közönsége számára is! Remélem ez sikerült.. :)
Majd beköszöntött számomra, az igazságérzet belső kezelésének egy harmadik és talán nekem, az egyik legnehezebb és legbonyolultabb formája. A hivatalos "rajongói" oldalak!
A 2000-es évek elején, mikor a Nox a fénykorát élte és a Facebook talán még csak egy kósza gondolat volt, saját weboldalon keresztül tudtunk a közönségünkkel kommunikálni a hétköznapokban. Ezen az oldalon tudattunk mindent, ami a csapattal történt. Koncertek, interjúk, aktualitások. Természetesen, ahogy azt kell, ezen az oldalon is volt egy menüpont, a Fórum, ahol bárki írhatott nekünk. Akkoriban még, ahhoz, hogy egy ilyen fórumba tudj írni, nem kellett sem a saját nevedet, sem a saját arcodat vállalni. Ebből kifolyólag, minél nagyobb és sikeresebb lett a zenekar, annál több bántás, annál több rosszindulatú bejegyzés jelent meg az oldalon. Én akkoriban lehettem 23-24 éves és nagyon szerettem olvasgatni amiket az emberek írtak nekünk,nekem... Jó érzés volt, hogy ennyi boldogságot és szeretetet tudunk adni. De ahogy egyre több és több lett a bántó, indokolatlan, számonkérő és rosszindulatú bejegyzés, úgy kezdett el az igazságérzetem is küzdeni. Ha 1000-en írtak kedveset, felemelőt és 2-en valami rosszat, én attól a kettőtől olyan rosszul tudtam magam érezni, hogy volt, hogy sírtam a tehetetlenségtől és nem értettem. Nem értettem, hogy hogyan tudnak valamilyen szinten idegen emberek olyan stílusban írni nekem, hogy az ember szava eláll. Hiszen nem is ismernek. Mondtam! Azt sem tudják, ki vagyok valójában. Látnak egy lányt pár perces interjúkban a TV-ben majd egyszer egyszer egy koncerten vagy utána a dedikálásoknál és ennyi. Ez volt az a pont, amikor a management letiltott a saját oldalunkról, és nem engedték, hogy olvassam a fórumot, mert már a színpadi munkámra is kihatással volt. Szörnyű volt, hogy nem reagálhattam ezekre a dolgokra, hogy nem védhettem meg magam!
A mai napig ez a legnehezebb ebben a témában! Eltalálni azt az arany közép utat, amikor már igen is, reagálni kell egy-egy bántó és rosszindulatú kommentre, bejegyzésre. Nagyon ritkán, de van, hogy nem bírom ki. Ilyenkor meglepő módon az esetek 90%-ban az adott kommentelő egyből válaszol, természetesen már sokkal szofisztikáltabb stílusban és bocsánatot kér. Legtöbb esetben sokan mondják körülöttem, amikor ilyen történik, hogy nem szabad vele foglalkozni és hagyjam, de néha olyan nagyon nehéz megállni!!! Ma reggel sem tudtam, mikor egy "rajongó" enyhén szólva kiosztott, hogy minek csinálok blogot és miért nem a facebook oldalamra írok többet, hogy miért teszek oda inkább sokszor idézeteket vagy versrészleteket...Reggel 7 óra volt. Feküdtem a kislányom mellett, aki hevesen magyarázott, a kis vetítőjén forgó mesefiguráknak. Én ilyenkor még általában kicsit éledezem. Megnézem mik történtek az éjszaka a nagyvilágban. Ma reggel izgatottan néztem meg, hogy van e már bármilyen visszajelzés arra vonatkozóan, hogy végre elkezdek írni és blogot vezetni. Majd belefutottam ebbe a kommentbe. Nem esett jól és rossz kedvem lett tőle. Így keltem fel ma reggel. Persze Emma lánykám mosolya mindenre gyógyír, de nem bírtam ki és egy pár sort muszáj volt reagálnom...Nem biztos, hogy ebben az esetben kellett volna, de írtam...
Mert: AZ IGAZSÁGÉRZETEM TOMBOL! Legfőképp olyankor, mikor jót akarok. Mikor zsinórban több közösségi oldalt, saját magam által vezetve, egy 3 hónapos babuci és a munka mellett, próbálok minden igényt kielégíteni, próbálok mindenkinek megfelelni és maximálisan, szinte minden nap törődni az én második "családommal", a közönségemmel. Mert fontosnak tartom!
...És itt köszönt be egy következő változtatásra váró hibám. a maximalizmus! Mert NEM LEHET MINDENKINEK MEGFELELNI! ...ÉS NEM IS KELL! De ez legyen egy következő topik... :)
A bejegyzés szövege szerzői jogi védelem alatt áll. Annak bármely irányú felhasználása, kizárólag a szerző, Péter Szabó Szilvia engedélyével lehetséges!