IGAZ ÉN

Péter Szabó Szilvia - IGAZ ÉN

Péter Szabó Szilvia - IGAZ ÉN

Az ÉN IDŐ!

2017. május 23. - Péter Szabó Szilvia IGAZ ÉN

A minap olvastam egy blogbejegyzésből írt cikket, ami elgondolkodtatott. A cikk lényege az volt, hogy egy anyuka leírta,számára mennyire fontos, hogy NŐ maradjon az anyaság fárasztó, ámde annál csodálatosabb never ending hivatásában. Mégis sokszor atrocitások érik őt ezzel kapcsolatban, más anyukáktól. A hölgy leírta, hogy ő igen is, minimálisan ugyan, de sminkel akkor is ha otthon van, hogy csinosan felöltözik, szépen megcsinálja a frizuráját, mikor lemegy a gyermekeivel a játszótérre, hogy a lelki békéjéhez és az egyensúlyhoz mennyire fontosnak érzi, hogy törődjön magával, a NŐvel. Nem mellékesen pedig, nap mint nap elbűvölje a férjét. Mégis számtalan beszólás, atrocitás éri őt emiatt, például a játszótéren. Mindamellett, hogy a férje két műszakban dolgozik és semmi segítsége nincs, mert a nagyszülők messze laknak, sokan megjegyzéseket tesznek és feltételezik, hogy ő rossz anya, mert látszik, hogy magával is foglalkozik... Biztos rossz anya, mondják, mert hát egy "igazi" anyának nincs ideje magára. Biztos nem törődik eleget a gyerekeivel stb...

Hogyan érdemes és erőt adó megélni az anyaságot? Csoda, vagy csapda?

Azt hiszem egyéntől függően, sajnos lehet mindkettő. Véleményem szerint, igen is meg kell maradnunk nőnek a szó legszorosabb értelmében akkor is, ha ez néha lehetetlen küldetésnek tűnik. Fontos, hogy vonzóak maradjunk, hogy figyeljünk a párunkra is és ne szeparáljuk el magunkat mindentől és mindenkitől a gyermekünkel. Az elején sokszor én is éreztem azt, mint szerintem a legtöbb első babás anyuka, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok és nem csak mint nő, de mint ember, hirtelen eltűntem. Megszűntem létezni és csak Ő az én angyalkám volt. Semmi és senki más! Ami tökéletesen rendjén is van és így a helyes, de nem szabad elfeledkeznünk magunkról sem! Aztán hála Istennek nagyon gyorsan ráeszméltem, hogy ennek nem kell így lennie. Nem kell eltűnnöm, mert az senkinek sem jó. Nem jó a babámnak,mert nem vagyok 100%-ig önmagam és neki egy boldog és kiegyensúlyozott anyukára van szüksége. Nem jó a páromnak, mert nem akarja ő sem elveszíteni a nőt akibe beleszeretett. Szüksége van ugyan úgy a társra, nem csak az anyára. Nagyon elnéző, segítőkész és türelmes volt minden kezdeti nehézség ellenére, amiért végtelenül hálás vagyok neki. Hiszen nélküle nem ment volna, hogy minden fronton meg tudjam állni a helyem. Mint anya, mint társ és mint előadó.

Egyszóval megráztam magam és kialakítottam magamnak egy teljesen más rendszert. Persze nem mindig sikerül, de például igyekszem minden nap csinos lenni itthon is. Kicsi smink, pár perc reggel a tükör előtt és én is sokkal jobban érzem magam. A legnagyobb probléma ebben a témában, hogy egy ördögi körbe csöppenhetünk általa. Ha elhagyjuk magunkat, nem fogjuk jól érezni magunkat a bőrünkben, meginoghat az önbizalmunk, Isten ments elkezdhetünk emiatt féltékenykedni a párunkra stb...Lássuk be, ezek a dolgok nem építik a kapcsolatokat...Sőt...Folytatva a kört. Azáltal, ha nem vagyunk maximálisan a helyünkön, az kihat a viselkedésünkre a párkapcsolatunkra. Így ha feszült otthon a légkör, azt a babák is megérzik ezáltal nyűgösebbek lehetnek, ami való igaz, nem segít a helyzeten... Sőt!

Szó ami szó, FONTOS, hogy MI anyák is boldogok és kiegyensúlyozottak legyünk, amennyire csak lehet.

Tudom kialvatlanul és sokszor elcsigázottan, ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy az első olvasatra tűnik...Éjszakai kelések, a gyermek ellátása, nevelgetése, a házimunka, később már a saját munka, stb... Mégis azt hiszem a boldog családi élet és az egészséges női lélek egyik legfontosabb kulcsa.

Sokan szokták mondani, főleg akinek még nincs gyereke, hogy az embernek arra van ideje amire akarja...Ez tényleg így van, DE én kiegészíteném még annyival, hogy ...és amire marad a nap végén energiája.

Nálunk mióta beállítottam magamnak az ÉN IDŐT, nagyon szépek a napjaink. Persze nem minden rózsaszín, habos babos cukormáz, mert vannak nehezebb napok, de az Én Idő teret enged arra, hogy néha csak pár perc alatt, akár csak egy jó kávé elszürcsölgetésével, szerencsésebb esetekben akár hosszabb idő alatt, feltöltődjünk és újult erővel vágjunk neki az új napnak! 

Szóval üzenem minden Édesanyának, hogy csodálatosak vagytok és erősek, hiszen nem hiába szokták mondani, hogy az anyák szuperhősök! Szánjatok magatokra időt, mert MEGÉRDEMLITEK!

blog_kepecske.jpg

(A bejegyzés szövege, szerzői jogi védelem alatt áll. Annak bármilyen irányú felhasználása, kizárólag a szerző, Péter Szabó Szilvia engedélyével lehetséges.)

"Szeretnék angyal lenni..."

"Szeretnék angyalként az 
emberek lelkébe látni, 
egy pillanatra megérinteni őket, 
s mélyen a szívükbe ásni. 
Megőrizni mosolyukat, 
s cserébe az enyémet adni, 
átélni minden élményüket, 
s őket nem szenvedni hagyni. 
Átölelni őket, ha éppen 
egyedül vannak, 
csókot adni nekik, 
de csak aki megérdemli annak. 
Velük zokogni, s 
örülni, amikor csak lehet, 
hiszen ez a legtöbb, 
amit egy angyal megtehet. " (Metzger Zsuzsanna: Szeretnék angyal lenni)

Ma van a költészet napja, így önkéntelenül is elkezdtem verseket olvasgatni. Nagyon szeretem a verseket, gyerekkorom óta. Mindig is hatással voltak rám, ebből kifolyólag rengeteg verset tudok...Vicces, hogy számtalanszor fordul elő, hogy egy egy gondolatról, egy televízióban, vagy rádióban elhangzó szóról, mondatról, versrészletek, monológok jutnak eszembe, így a napjaim részét képezik. A fent olvasható verset ma találtam, miközben olvasgattam. Nem ismertem azelőtt, de nagyon megtetszett. Kicsit olyan, mintha én írtam volna. Úgy értem, kicsit azt az érzést fogalmazza meg, ami bennem van. Úgy szeretném, ha jobb lenne a világ. Úgy szeretném, ha az emberek többet törődnének egymással, ha nem lenne ilyen általános és megszokott dolog a közömbösség. Úgy szeretném, ha bátran bízhatnánk egymásban, feltételek nélkül, kendőzetlenül...Ha szeretnénk egymást, ha segítenénk egymásnak amikor módunk van rá...Ha nem dugnánk a homokba a fejünket, ha valamit csak egyszerűen "nem akarunk észrevenni..."

Tinédzserként sokszor játszottam el esténként a gondolattal elalvás előtt, hogy milyen is lenne, ha éjszakára felcsatolhatnék egy szárnyat, foghatnék egy zsákot és éjjeli álomban, szeretetet, bizalmat, önbecsülést és könnyedséget szórhatnék az emberek életébe.

Nem értem az emberi gonoszságot, butaságot, az irigységet, a rosszindulatot, az ismeretlenül, kegyetlenül ítélkezést. Miért kell? Kinek lesz jobb általa? Aki cselekszi, annak biztosan nem, hiszen mérgezi a lelket! Aki elszenvedi, annak pláne nem, mert fájdalmat okoz és sok esetben szomorúságot. Akkor miért kell? Néha, amikor van egy kis időm, kommenteket szoktam olvasni, különböző internetes újságok, rólam szóló cikkei alatt és komolyan mondom, legtöbb esetben nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek...Nem értem, hogy egyes emberekbe, hogyan tudd ilyen mérhetetlen gyűlölet, rosszindulat és düh felhalmozódni emberek iránt, akiket nem is ismernek... Esetemben mondjuk irántam... Volt aki azt írta, hogy a leggonoszabb "celeb" vagyok Magyarországon és a Jóisten mentsen meg mindenkit tőlem, de legfőképpen a kislányomat...A gyermekemet, akit az életemnél is jobban szeretek! Ez az amire csak annyit tudok reagálni, hogy KÉREM? :D Nagyon sokan oktatnak ki nap mint nap, mindenféle dolgokkal kapcsolatban az internet varázslatos világában úgy, hogy ismernek egy nőt a tv-ből, cikkekből, rövid interjúkból, vagy egy egy koncertről... Sohasem néztek igazán a szemembe...Sohasem beszélgettek velem órákon át egy pohár bor mellett...Sohasem vigasztaltak, ha szomorú voltam és sohasem nevettek velem ha öröm ért...Mégis ŐK tudják milyen vagyok, mit miért csinálok, milyen az értékrendem, hogyan élek és miként gondolkodom...ŐK tudják, hogy mit hogyan kellene és kellett volna tennem és mit csinálok jól, vagy éppen rosszul! ŐK mindenhatók, hibátlanok és tévedhetetlenek... Ezek azok a dolgok és emberek, amiket és akiket nem értek...De talán nem is akarok és nem is kell! Ezért is kezdtem el írni... Régen is írtam, legfőképp verseket a suliban...Némelyik egész jól sikerült (szerintem :) Némelyikből pedig azt hiszem, rajtam kívül senki egy épkézláb mondatot sem tudott volna kihámozni :D Akkoriban még nem azért írtam, hogy azt bárki is elolvassa, hanem önkifejezésből. Főleg tizen évesen, sokat segítettek ezek az írások, hogy egyáltalán saját magamat megértsem. Volt egy egy versem, amit megmutattam az irodalom tanáromnak, mert jobbnak ítéltem meg és végtelenül jó érzés volt, hogy köntörfalazás nélkül mondta el  a véleményét és azt, hogy véletlen se hagyjam abba az önkifejezés ezen formáját, csak csiszolgassam még. Megfogadtam a tanácsát.. :) Azóta rengeteg füzetet írtam tele... Naplót is vezettem régen hosszú évekig és sokszor adták meg az írásaim a válaszokat a kérdéseimre... 

Most is írok naplót, de azt Emma lányomnak. Mikor terhes lettem, akkor kezdtem el és minden fontos momentumot beleírtam, beleírok. Valószínű, hogy a 18. születésnapjára fogom nekiadni. Hihetetlen, hogy már most amikor visszaolvasom, sok minden úgy hat, hogy wow tényleg, ilyen is volt. :)  Pedig még csak egy éve írom. Nem szeretném, ha bármi fontos és aranyos dolog feledésbe merülne idővel. Szívből tudom ajánlani minden kismamának. Én imádom írni ezt a naplót és olyan boldog leszek majd, amikor oda adom a kis Prücsöknek és elolvashatja, mennyire vártam őt, hogy mennyire szeretem azóta, hogy egy kis gombostűnyi pöttyként megjelent az életünkben. Elolvashatja majd, hogy miket játszottunk, mi volt a kedvenc meséje, mikor mosolygott rám először úgy igazán, mi volt az első hang amit gőgicsélt vagy, hogy mikor mondta ki először, hogy anya...

Egy szó, mint száz... Írni fantasztikusan jó dolog... :)     

 

 ( A bejegyzés szövege szerzői jogi védelem alatt áll. Annak bármilyen irányú felhasználása, kizárólag a szerző, Péter Szabó Szilvia engedélyével lehetséges.)

A Színpad és Én..,avagy, igaz szerelem a kezdet kezdete óta...

Elkezdtünk próbálni...Végre! Szeretem ezeket az időszakokat. Minden szezon elején nagy próbánk van, majd ezt követően felállítjuk a teljes színpadunkat és pár napot próbálunk fénnyel, hanggal, látvánnyal, zenekarral, egy zárt helyen, mintha a "zsűri" már a nézőtéren bulizna. Ez az időszak olyan a számomra, mintha karácsony előtt lennénk és készítgetném az ajándékom. Izgalmas, boldog és szeretettel teli... 

Szeretem a színpadot...Az egy teljesen más világ a számomra...Ott megszűnik az idő, a gondok és minden hétköznapi butaság. Csak a zene van, a közönség és az érzelmek...Különleges harmónia tud ez lenni, ami számomra azt hiszem mára már, egyfajta függőséget okozott...Természetesen a szó jó értelmében. A tavalyi nyár igazán felemelő és egyedi érzés volt ilyen szempontból, hiszen egy kicsi élettel a pocakomban még különlegesebbek voltak ezek a pillanatok, koncertek.   059d7a39b8285802d00d45a2331ac631.jpeg
Mióta anya lettem, ez az érzés is, mint oly sok más dolog az életemben, sokat változott, hatványozódott. Talán fontosabb lett, talán másként lett fontos...Rendesen izgulok, hogy majd a kicsikém mit fog szólni, mikor először látja anyucit egy igazi nagy koncerten énekelni. Emma már most fantasztikus közönség és hallgató.. :) Mikor énekelek neki, fülig szalad a kis szája és olyan szemekkel néz rám, ami leírhatatlan. A legszebb tekintet az egész világon...Megnyugszik ilyenkor Ő is és Én is. Ezekben a pillanatokban olyan, mintha csak mi ketten léteznénk az egész világon. Szeretném sokat vinni őt magunkkal majd koncertezni, amikor nem megyünk annyira messzire és nem érünk haza olyan későn, hiszen állandóan együtt vagyunk, mindent együtt csinálunk most is és fontosnak tartom, hogy ez így is maradjon... Még várandós voltam, mikor a zenekaromtól kapott egy nagyon édes zajszűrő fülvédőt, kis rózsaszín pánttal, amit már most előszeretettel használunk, így én is nyugodtabb vagyok, amikor muzsikálás közben velünk van. 

De visszakanyarodva a színpadhoz és a vele való szerelmemhez... Nem is tudom, hogyan fogalmazzak...

Régen mindig azt mondtam, (mert akkor még így volt) hogy a színpad az egyetlen hely, ahol biztonságban vagyok...Az egyetlen hely, ahol igazán önmagam lehetek és biztosan nem fog bántani senki...Olyan érzés volt amikor felléptem az utolsó lépcsőfokról, a számomra világot jelentő deszkákra hétről-hétre, nap nap után, mintha hazaértem volna, ahol a családom már szeretettel várt. Ez a része ma is így van... Talán annak, aki ezt soha nem élte át és nem is kötődik az ilyen dolgokhoz semennyire, kicsit őrülten hangozhatnak a szavaim, de nem bánom.. :) Remélem majd a kislányom is megtapasztalja ezt a felhőtlen érzést az élet valamely területén, mert ezek azok a dolgok, amik rengeteget adhatnak az embernek, nap mint nap. dreams_metroeve_stage-dreams-meaning.jpg
Imádok anya lenni! Most is itt fekszik a Cseppem mellettem a játszó szőnyegén, próbálgatja a kis kezeit és lassan lassan már azt hiszem, az átfordulás is meglesz. Szól a zene, a másik oldalamon a kiskutyám alszik, ez most így ahogy van, csak egyszerűen JÓ! Fantasztikus az a harmónia, ami Emma és köztem van. Biztos minden édesanya tudja miről beszélek, :) de nekem ez valami teljesen mágikus, varázslatos és új érzés, tapasztalás. Napról napra vagyunk egyre jobban összehangolódva. Egy tekintetből értjük egymást! Az egyik kedvenc momentumom minden éjjel, mikor felébred és fölé hajolok, elkezd nagyon mosolyogni és felsikolt a boldogságtól, ahogy meglát..felemelem és belefúrja a fejecskéjét a nyakamban...Olyankor olvadok el! Teljesen! A napokban azon gondolkodtam, hogy vajon ezek a csoda kis dolgok, pillanatok, amiket a kislányommal megélek minden nap és minden órában, mennyit fognak hozzátenni a színpadi munkámhoz..? Annyit kapok ettől a kicsi angyaltól, hogy az felbecsülhetetlen és feltett szándékom, hogy ezeket a kis csodákat, ezeket a gyönyörű érzéseket átadjam az embereknek a koncertjeimen. Akarom, hogy érezzék azt a harmonikus szeretetet ami bennem van... Ezért is várom annyira, az április végét, hogy elinduljanak a koncertek...27675371-hand-drawing-cartoon-character-happy-business-woman-stock-photo.jpg

 

 ( A bejegyzés szövege szerzői jogi védelem alatt áll. Annak bármilyen irányú felhasználása, kizárólag a szerző, Péter Szabó Szilvia engedélyével lehetséges!)

 

Láss! Ne csak nézz...

Ülök a gép előtt...Kavarognak a gondolataim...

Csendes a ház. A kislányom alszik, én pedig ülök a gép előtt és kavarognak a gondolataim. Tegnap, pakolászós, takarítgatós, rendrakós napot tartottam, hogy ma maximálisan tudjak koncentrálni a dolgaimra és legfőképpen rátok, Kedves Olvasók. Mégis, most annyi minden cikázik a fejemben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Elmélázós hangulatban vagyok! Ilyenkor, ha csend van körülöttem,( ami mostanában, lássuk be elég ritkán fordul elő :D) néha csak ülök a nappaliban és figyelem, ahogy az ablakon beszűrődő napsugarak fényében, táncolnak a porszemek. Némelyik körbe-körbe bukfencezik, némelyik pedig nyíl egyenesen hullik alá. Vajon mi határozza meg az útjukat? Vajon mi dönti el, mi lesz velük és mennyi idő alatt érkeznek meg?

Ilyenkor, ha valaki belép és megkérdezi mit csinálok, én rendszerint beszámolok, mire viccesen nevetve hozzáteszik.."akarsz róla beszélni"? :))) Hmmm...

De a lényeg, nem mindig abban van, amit konkrétan nézel, hanem abban, hogy tudd észrevenni az apró részleteket...Hogy meglásd bennük a mögöttes valóságot. A felszín alatt megbújó apró szépségeket és igazságokat. Azokat a dolgokat, amik az életet igazán értékessé és széppé tudják tenni a rohanó mindennapokban. 

Azt hiszem ez egy alapvető probléma a mai világban. Mindenki csak rohan, azt hiszi, hogy él, közben pedig egy vegetatív állapottal teli életnek hitt "életben" tengeti a hétköznapjait. Pedig az apró boldogságok, a lehetőségek, a jó dolgok, a siker, a szeretet MINDENKIVEL szembejön lépten-nyomon. Csak tudni kell észre venni azt. Tudni kell LÁTNI, NEM CSAK NÉZNI! Minden segítséget megkapunk, amire szükségünk van, csak észre kell venni és tudni kell élni a lehetőségekkel, félelmek és kételyek nélkül. Mikor külföldön éltem, sokszor féltem! Tele voltam kétségekkel, bizonytalansággal, legfőképp ha változtatni kellett valamin, drasztikusan. Londonban egy nagyon kedves barátom mondta mindig azt, amikor a félelmeimről beszéltem neki, hogy " Relax! Changes are always good!" (Nyugalom! A változások mindig jók!) Igaza volt! Ha nem mersz kitörni a semmilyenből, ha nem mersz változtatni, hogy boldogabb, sikeresebb, mosolygósabb, vagy csak akár kiegyensúlyozottabb légy, akkor mi értelme az egésznek..? 

2009. december 30-án, amikor felültem a Budapest-Amszterdam járatra, jobban féltem, mint valaha, de tudtam, hogy mennem kell! Tudtam, hogy változtatnom kell! Előttem állt, egy közel 35 órás utazás és én egyedül voltam a kis 20 kilós bőröndömmel, mint a kisujjam. Érdekes volt...a mai napig minden másodpercére emlékszem annak, ahogy a gép a földtől felemelkedett, távolodott és minden egyre kisebb lett. Ahogy Radnóti Miklós is megírta, "Ki gépen száll fölébe annak térkép-e táj.." én mégis tudtam, hol lakott itt Wörösmarty Mihály...Abszurd érzés volt, kicsit talán olyan, mintha a szívemet szakították volna ki és hagytam volna kicsiny hazánk földjén. Nem tudtam, hogy mi vár. Nem tudtam, hogy mi lesz velem és, hogy vajon merre visz majd valóban az út. Vajon meg fogom látni amiért oda kell mennem, vagy csak nézni fogok és elveszítem önmagam? Ez kavargott bennem. Az út első 2,5 óráját Amszterdamig végig sírtam, nem figyeltem, a magam fájdalmával voltam elfoglalva. Majd mikor már a hongkongi csatlakozást kerestem és azon voltam, hogy biztosan ne tévedjek el, a nagyobbnál nagyobb repterek végtelen útvesztőjében, a félelmet felváltotta egyfajta izgatottság. Egyfajta dac..., ( a szó jó értelmében...) hogy nehogy már... Nehogy már kifogjon rajtam ez az egész...Akkor már tudtam, hogy ha törik, ha szakad akkor is a jó dolgokat fogom kivenni az utazásomból...A pozitív dolgokra fogok koncentrálni...Rá fogok jönni, miért is dobta ezt a "gép"...Tanulni fogok belőle, mert tudtam, hogy okkal vagyok ott ahol...Meg kellett találnom önmagam. Meg kellett találnom Szilvit a nagyvilágban. Tudnom kellett, hol is vagyok ÉN! Meg kellett tanulnom annyira szeretni magam, amennyire a világtól "elvártam" (bár gyűlölöm az elvárásokat!) Rá kellett jönnöm, hogy nem elég csak akarni és vágyni a boldogságot...TENNI KELL ÉRTE!

Azt hiszem ez az utazás volt az én El Caminom...

912d5365513cb23f63fa1cd169163ff14838d055.jpg

( A bejegyzés szövege szerzői jogi védelem alatt áll! Annak bármilyen irányú felhasználása, kizárólag a szerző, Péter Szabó Szilvia engedélyével lehetséges!) 

MI LETT VOLNA HA...?

Néha előfordul, hogy egy-egy váratlan pillanatban, egy rádióban megszólaló daltól, egy illattól, egy képtől, vagy egy utcától, amin éppen végighajtok, rám törnek az emlékek. Nem feltétlen események, hanem pillanatok, képek, elhangzott mondatok, vagy jóleső pillantások sora. Ilyenkor rend szerint hosszú gondolati eszmefuttatás veszi kezdetét. Elkezdenek záporozni az egymástól, akkor már teljesen független emlékek, melyek valahogy mégis egy láthatatlan láncot alkotnak, kérdések áradatát indítva el a fejemben. canstock3441831.jpg

Mi lett volna HA...? Ha jönne egy tündérke és azt mondaná, bárhova visszamehetsz a múltadban és bármit megváltoztathatsz...Vajon megtenném?

Nem tudom! Talán nem! Talán csak apró dolgokban...

Amiben biztos vagyok az az, hogy sokkal többet kellett volna régen is mosolyognom, a színpadon túl is! Sokkal jobban kellet volna élveznem az életet és nem lett volna szabad ennyire, csak is kizárólag a munkára koncentrálnom, minden mást, többek között magamat is alárendelve. Persze ennek is megvolt a maga szépsége és természetesen a gyümölcse is, csak azt hiszem, drágán mérte a számomra ezt az élet. De nem bánom! :) Sokat tanultam...A Nox volt az én mentsváram, a bástyám, az igazi biztonság a színpadon a közönségemmel, akik kendőzetlenül és őszintén voltak hálásak és szerettek. Ez mindennél többet ért és ér a mai napig is.

19 éves voltam csupán, amikor az én álmom és tündérmesém útjára indult. Nem volt egyszerű! Nagyon nem... Felkerültem szinte még gyerekként, egy Csongrád megyei kis faluból a nagy fővárosba. Hatalmasnak tűnt és végtelenül ijesztőnek, de akkora akarat és elszántság volt bennem, hogy azt éreztem, hegyeket tudnék a világ másik oldalára tolni. Alázatos voltam és végtelenül lelkes. Hittem mindenben, mindenkinek, mindent... Talán azt sem kellett volna...Mi lett volna ha...Nem hiszek el mindent, ha nem bízom annyira mindenkiben? Talán nem ért volna annyi fájdalom is, a sok szépség mellett... De akkor vajon ugyan az lennék ma, aki vagyok? Nem hiszem...Semmi mást nem akartam, csak énekelni és ezáltal adni. Mindent magamból! ...És ez így is volt rendjén akkor...Minden más csak mellékes sallangnak tűnt...Nagyon szerettem dolgozni és szeretek a mai napig is, csak most már kicsit másként. :) Megérkeztem...Boldog vagyok! Annyira mint még soha! Minden a helyén van. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lennének nekem is rossz napjaim, hogy ne lennének nekem is megoldásra váró, kisebb nagyobb problémáim. Vannak és lesznek is, mint mindenki másnak, de boldog vagyok és minden reggel amikor a kislányom rám mosolyog, megkérdőjelezhetetlenül tudom, hogy akármilyen nehéznek is tűnik néha, igen is érdemes élni, érdemes örülni az ablakon beszűrődő reggeli napsugárnak, a vadvirágnak, ami az útszéli porban nyílik és érdemes néha felemelni a tekintetünket és annyit mondani halkan...KÖSZÖNÖM!

 

boldogsag-titka.jpg

 (A bejegyzés szövege szerzői jogi védelem alatt áll. Annak bármilyen irányú felhasználása, kizárólag a szerző, Péter Szabó Szilvia engedélyével lehetséges!)

IGAZSÁGÉRZET... Épít, vagy rombol...?

Régen volt egy hibám! Nem tudtam megmagyarázni az okát és sajnos sokszor kezelni is nehéz volt. Egymástól teljesen független emberek, néha olyan hangot mertek megütni velem szemben, hogy lefagytam. Köpni nyelni nem tudtam, így sajnos szinte minden alkalommal komolyabb reakció nélkül maradtak ezek az esetek. Nem tudtam kiállni magamért azonnal, csuklóból! Ilyenkor volt, hogy például letettem a telefont és elkezdett az igazságérzetem tombolni. Akkor már persze jöttek sorra a gondolatok, hogy mit kellett volna reagálnom, miért nem mondtam ezt vagy azt, hogy húúú azt kellett volna erre mondanom, hogy...De nem mondtam! A legszörnyűbb ezekben a szituációkban az volt, hogy utólag kínzott az igazságérzetem és nem értettem. Nem értettem, hogy hogyan merészelte az a valaki, mi jogosította fel rá, hogy így bánjon, vagy beszéljen velem!?

Ebben az esetben az igazságérzetem vajon épített, vagy rombolt...?

Épített talán azért, mert tudtam, hogy meg KELL változnom és meg KELL tanulnom azonnal reagálni ezekre a dolgokra, ki KELL állnom magamért és NEM engedhetem meg SENKINEK, hogy úgy viselkedjen velem, ahogyan azt kénye kedve éppen adja.

Rombolt azért, mert akkoriban még volt, hogy egy ilyen eset egész napra befolyásolta a hangulatomat. Rossz érzést okozott. Legfőképp, ha az az ember nagyon közel állt hozzám.

Mára ezt sikerült megtanulnom és kezelnem. Ausztrália nagyon nagy tanító volt a számomra. Rengeteget üldögéltem a tengerparton egyedül. Figyeltem a hullámokat, melyek sokszor olyan hatalmasak és erősek voltak, mintha csak a lelkem kivetülései lettek volna. Meg kellet tanulnom kellőképpen szeretni magam ahhoz, hogy céltudatos, büszke, erős, sikeres és boldog nővé válhassak. Olyan nővé aki majd példakép lehet. A saját gyermekei és talán a közönsége számára is! Remélem ez sikerült.. :)

Majd beköszöntött számomra, az igazságérzet belső kezelésének egy harmadik és talán nekem, az egyik legnehezebb és legbonyolultabb formája. A hivatalos "rajongói" oldalak!

A 2000-es évek elején, mikor a Nox a fénykorát élte és a Facebook talán még csak egy kósza gondolat volt, saját weboldalon keresztül tudtunk a közönségünkkel kommunikálni a hétköznapokban. Ezen az oldalon tudattunk mindent, ami a csapattal történt. Koncertek, interjúk, aktualitások. Természetesen, ahogy azt kell, ezen az oldalon is volt egy menüpont, a Fórum, ahol bárki írhatott nekünk. Akkoriban még, ahhoz, hogy egy ilyen fórumba tudj írni, nem kellett sem a saját nevedet, sem a saját arcodat vállalni. Ebből kifolyólag, minél nagyobb és sikeresebb lett a zenekar, annál több bántás, annál több rosszindulatú bejegyzés jelent meg az oldalon. Én akkoriban lehettem 23-24 éves és nagyon szerettem olvasgatni amiket az emberek írtak nekünk,nekem... Jó érzés volt, hogy ennyi boldogságot és szeretetet tudunk adni. De ahogy egyre több és több lett a bántó, indokolatlan, számonkérő és rosszindulatú bejegyzés, úgy kezdett el az igazságérzetem is küzdeni. Ha 1000-en írtak kedveset, felemelőt és 2-en valami rosszat, én attól a kettőtől olyan rosszul tudtam magam érezni, hogy volt, hogy sírtam a tehetetlenségtől és nem értettem. Nem értettem, hogy hogyan tudnak valamilyen szinten idegen emberek olyan stílusban írni nekem, hogy az ember szava eláll. Hiszen nem is ismernek. Mondtam! Azt sem tudják, ki vagyok valójában. Látnak egy lányt pár perces interjúkban a TV-ben majd egyszer egyszer egy koncerten vagy utána a dedikálásoknál és ennyi. Ez volt az a pont, amikor a management letiltott a saját oldalunkról, és nem engedték, hogy olvassam a fórumot, mert már a színpadi munkámra is kihatással volt. Szörnyű volt, hogy nem reagálhattam ezekre a dolgokra, hogy nem védhettem meg magam!

A mai napig ez a legnehezebb ebben a témában! Eltalálni azt az arany közép utat, amikor már igen is, reagálni kell egy-egy bántó és rosszindulatú kommentre, bejegyzésre. Nagyon ritkán, de van, hogy nem bírom ki. Ilyenkor meglepő módon az esetek 90%-ban az adott kommentelő egyből válaszol, természetesen már sokkal szofisztikáltabb stílusban és bocsánatot kér. Legtöbb esetben sokan mondják körülöttem, amikor ilyen történik, hogy nem szabad vele foglalkozni és hagyjam, de néha olyan nagyon nehéz megállni!!! Ma reggel sem tudtam, mikor egy "rajongó" enyhén szólva kiosztott, hogy minek csinálok blogot és miért nem a facebook oldalamra írok többet, hogy miért teszek oda inkább sokszor idézeteket vagy versrészleteket...Reggel 7 óra volt. Feküdtem a kislányom mellett, aki hevesen magyarázott, a kis vetítőjén forgó mesefiguráknak. Én ilyenkor még általában kicsit éledezem. Megnézem mik történtek az éjszaka a nagyvilágban. Ma reggel izgatottan néztem meg, hogy van e már bármilyen visszajelzés arra vonatkozóan, hogy végre elkezdek írni és blogot vezetni. Majd belefutottam ebbe a kommentbe. Nem esett jól és rossz kedvem lett tőle. Így keltem fel ma reggel. Persze Emma lánykám mosolya mindenre gyógyír, de nem bírtam ki és egy pár sort muszáj volt reagálnom...Nem biztos, hogy ebben az esetben kellett volna, de írtam...

Mert: AZ IGAZSÁGÉRZETEM TOMBOL! Legfőképp olyankor, mikor jót akarok. Mikor zsinórban több közösségi oldalt, saját magam által vezetve, egy 3 hónapos babuci és a munka mellett, próbálok minden igényt kielégíteni, próbálok mindenkinek megfelelni és maximálisan, szinte minden nap törődni az én második "családommal", a közönségemmel. Mert fontosnak tartom! 

...És itt köszönt be egy következő változtatásra váró hibám. a maximalizmus! Mert NEM LEHET MINDENKINEK MEGFELELNI! ...ÉS NEM IS KELL! De ez legyen egy következő topik... :)

 

img_6314.JPGA bejegyzés szövege szerzői jogi védelem alatt áll. Annak bármely irányú felhasználása, kizárólag a szerző, Péter Szabó Szilvia engedélyével lehetséges!

Minek nevezzelek..?

Izgatott vagyok! Próbálom megfogalmazni az érzést ami bennem van most, de nem igazán megy... Ha szembe jönne az utcán, azt sem tudnám, hogyan szólítsam. :) Először próbálkozom igazán blog írással. Hogy miért is kezdtem el? Miért pont most...? Azt hiszem azért, mert rengeteg dolog, gondolat, érzés, meglátás és mondanivaló kavarog bennem, melyeket szeretnék megosztani Veletek. Melyekről szeretnék írni, melyeket szeretnék kiadni magamból. Sokszor érzem azt például a színpadon állva, hogy annyi mindent mondanék még Nektek a dalokkal kapcsolatban, a dalokon túl. Talán csak pár gondolatot, tapasztalást melyek segítenek, mosolyt csalnak az arcokra, vagy csak egyszerűen elgondolkodtatnak. Azt hiszem ez fontos!

15 éve állok a színpadon és 15 éve érzem egyfajta küldetésnek, hogy adjak! Valami fontosat a zenén túl is... Nem volt mindig egyszerű és sok pofont kaptam az élettől, de megérte. Legfőképp azért, mert ezek a pofonok tanítottak meg felállni. Sokszor ültetett kispadra az élet, de hálás vagyok! Igazán! Az elmúlt 15 év mosolyai és pofonjai formáltak azzá, aki ma vagyok. Azzá a nővé és most már anyává, aki semmi pénzért, senkivel nem cserélne!

Végre megérkeztem...! 

 

(A bejegyzés szövege szerzői jogi védelem alatt áll. Annak bármely irányú felhasználása, kizárólag a szerző, Péter Szabó Szilvia engedélyével lehetséges!)

süti beállítások módosítása