IGAZ ÉN

Péter Szabó Szilvia - IGAZ ÉN

Láss! Ne csak nézz...

2017. március 27. - Péter Szabó Szilvia IGAZ ÉN

Ülök a gép előtt...Kavarognak a gondolataim...

Csendes a ház. A kislányom alszik, én pedig ülök a gép előtt és kavarognak a gondolataim. Tegnap, pakolászós, takarítgatós, rendrakós napot tartottam, hogy ma maximálisan tudjak koncentrálni a dolgaimra és legfőképpen rátok, Kedves Olvasók. Mégis, most annyi minden cikázik a fejemben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Elmélázós hangulatban vagyok! Ilyenkor, ha csend van körülöttem,( ami mostanában, lássuk be elég ritkán fordul elő :D) néha csak ülök a nappaliban és figyelem, ahogy az ablakon beszűrődő napsugarak fényében, táncolnak a porszemek. Némelyik körbe-körbe bukfencezik, némelyik pedig nyíl egyenesen hullik alá. Vajon mi határozza meg az útjukat? Vajon mi dönti el, mi lesz velük és mennyi idő alatt érkeznek meg?

Ilyenkor, ha valaki belép és megkérdezi mit csinálok, én rendszerint beszámolok, mire viccesen nevetve hozzáteszik.."akarsz róla beszélni"? :))) Hmmm...

De a lényeg, nem mindig abban van, amit konkrétan nézel, hanem abban, hogy tudd észrevenni az apró részleteket...Hogy meglásd bennük a mögöttes valóságot. A felszín alatt megbújó apró szépségeket és igazságokat. Azokat a dolgokat, amik az életet igazán értékessé és széppé tudják tenni a rohanó mindennapokban. 

Azt hiszem ez egy alapvető probléma a mai világban. Mindenki csak rohan, azt hiszi, hogy él, közben pedig egy vegetatív állapottal teli életnek hitt "életben" tengeti a hétköznapjait. Pedig az apró boldogságok, a lehetőségek, a jó dolgok, a siker, a szeretet MINDENKIVEL szembejön lépten-nyomon. Csak tudni kell észre venni azt. Tudni kell LÁTNI, NEM CSAK NÉZNI! Minden segítséget megkapunk, amire szükségünk van, csak észre kell venni és tudni kell élni a lehetőségekkel, félelmek és kételyek nélkül. Mikor külföldön éltem, sokszor féltem! Tele voltam kétségekkel, bizonytalansággal, legfőképp ha változtatni kellett valamin, drasztikusan. Londonban egy nagyon kedves barátom mondta mindig azt, amikor a félelmeimről beszéltem neki, hogy " Relax! Changes are always good!" (Nyugalom! A változások mindig jók!) Igaza volt! Ha nem mersz kitörni a semmilyenből, ha nem mersz változtatni, hogy boldogabb, sikeresebb, mosolygósabb, vagy csak akár kiegyensúlyozottabb légy, akkor mi értelme az egésznek..? 

2009. december 30-án, amikor felültem a Budapest-Amszterdam járatra, jobban féltem, mint valaha, de tudtam, hogy mennem kell! Tudtam, hogy változtatnom kell! Előttem állt, egy közel 35 órás utazás és én egyedül voltam a kis 20 kilós bőröndömmel, mint a kisujjam. Érdekes volt...a mai napig minden másodpercére emlékszem annak, ahogy a gép a földtől felemelkedett, távolodott és minden egyre kisebb lett. Ahogy Radnóti Miklós is megírta, "Ki gépen száll fölébe annak térkép-e táj.." én mégis tudtam, hol lakott itt Wörösmarty Mihály...Abszurd érzés volt, kicsit talán olyan, mintha a szívemet szakították volna ki és hagytam volna kicsiny hazánk földjén. Nem tudtam, hogy mi vár. Nem tudtam, hogy mi lesz velem és, hogy vajon merre visz majd valóban az út. Vajon meg fogom látni amiért oda kell mennem, vagy csak nézni fogok és elveszítem önmagam? Ez kavargott bennem. Az út első 2,5 óráját Amszterdamig végig sírtam, nem figyeltem, a magam fájdalmával voltam elfoglalva. Majd mikor már a hongkongi csatlakozást kerestem és azon voltam, hogy biztosan ne tévedjek el, a nagyobbnál nagyobb repterek végtelen útvesztőjében, a félelmet felváltotta egyfajta izgatottság. Egyfajta dac..., ( a szó jó értelmében...) hogy nehogy már... Nehogy már kifogjon rajtam ez az egész...Akkor már tudtam, hogy ha törik, ha szakad akkor is a jó dolgokat fogom kivenni az utazásomból...A pozitív dolgokra fogok koncentrálni...Rá fogok jönni, miért is dobta ezt a "gép"...Tanulni fogok belőle, mert tudtam, hogy okkal vagyok ott ahol...Meg kellett találnom önmagam. Meg kellett találnom Szilvit a nagyvilágban. Tudnom kellett, hol is vagyok ÉN! Meg kellett tanulnom annyira szeretni magam, amennyire a világtól "elvártam" (bár gyűlölöm az elvárásokat!) Rá kellett jönnöm, hogy nem elég csak akarni és vágyni a boldogságot...TENNI KELL ÉRTE!

Azt hiszem ez az utazás volt az én El Caminom...

912d5365513cb23f63fa1cd169163ff14838d055.jpg

( A bejegyzés szövege szerzői jogi védelem alatt áll! Annak bármilyen irányú felhasználása, kizárólag a szerző, Péter Szabó Szilvia engedélyével lehetséges!) 

A bejegyzés trackback címe:

https://peterszaboszilvia.blog.hu/api/trackback/id/tr3612374713

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Balto 2017.03.30. 12:57:20

Én is szoktam örülni az élet apró örömeinek, bár ezt a rész az egyik másik bejegyzésedhez is kapcsolódik, mert még egyben kitértél arra, hogy az apróságoknak is érdemes örülni, úgyhogy az eleje kicsit 2 az 1 egyben. :) Szóval szoktam örülni pl. annak, amikor ingáztam Pestre és meghallottam a madarak énekét, miután leszálltam itthon a buszról, mert Pesten nem ilyet nem lehet hallani. Meg annak is, ha virágzik a konyhában lévő kaktusz, mert nagyon szép virága van, vagy ha megint belebotlok egy ízeltlábúba, mondjuk egy tücsökbe, vagy éppen puhatestűbe a járdán, megfogom és a fűbe teszem, nehogy eltaposódjon és ilyenkor örülök, hogy így már remélhetőleg nem lesz baja. A Budafokin az erőműnél volt, hogy előjöttek a(z éti) csigák a járdára, nem is egy, én meg visszarakosgattam őket a fűbe, mert hát minden élet számít. :) Kivéve mondjuk a kullancsokat... Most is, megint találkoztam azzal a kóbor kutyával, de most volt nálam csipesz és kiszedtem belőle kb. 6-ot, de még így is volt egy csomó, csak ennyi után már odakapott és úgy gondoltam/tuk, hogy inkább hagyjuk. Aztán meg később azt, hogy bekötjük a száját és úgy, de én nem akartam, mert ez neki kínzás lenne és nem akarom kockára tenni a már belém/belénk vetett bizalmát. Viszont mostmár van rajta spot-on és megint kapott egy egész napi adag kaját is, ami rá is fér, mert egy kissé sovány. Gondoltunk már rá egyébként, hogy haza hozzuk, de sajnos nem lehet. Pedig nagyon jó lenne... Meg annak is nagyon szoktam örülni, amikor az utcán nem félnek a kutyámtól, hanem odajönnek hozzá és megsimogatják és azt mondják, hogy aranyos. A kutyámról jut eszembe, amikor a múltkor kiírtad a fb-ra, hogy elkezdtél blogolni és írtad, hogy osszuk meg a szeretteinkkel, arra gondoltam, megosztanám vele, de ő nem tud olvasni. :)

Ismerős érzés, nekem is olyasmi volt, amikor egyszer régen kimentem Finnországba apához és felszállt velem a gép, mint neked annál a Budapest-Amszterdam útnál. 9 éves voltam akkor még csak és egyedül repültem és nagyon sírtam. Tudtam, hogy miután leszáll a gép Helsinkiben, már ott lesz apa, de mégis félelmetes volt egyedül, olyan messzire menni az otthonomtól, azért is, mert először mentem el az országból. De aztán jó volt, pl. etettünk mókust és nagyon cukik voltak, amikor az orruk elé tartottam a mogyorót és két lábra álltak, láttam nagy tengerjáró hajókat is, mint a Titanic (Tudtad, hogy könnyen lehet, hogy nem is a Titanic ütközött jéghegynek, hanem az egyik testvérhajója, az Olympic?), meg voltunk egy szigeten is, ahol volt egy sziklatemplom.

A kutyáknak van egy olyan nagyszerű tulajdonsága, hogy a jelenben élnek (és nincsenek emberi érzéseik, ami nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne lennének, hanem azt, hogy pl. nem fog haragudni, ha rosszat tettél vele és nem fog rágódni rajta, hogy mi történt) és eszembe jutottál - mert úgy gondoltam, szemrevételezhetnéd -, amikor ezeket olvastam Cesar Millan új könyvében:
"5. KUTYALECKE
Hogyan engedjük magunkhoz a megbocsátást?
• Próbáld a múlt fájdalmát úgy nézni, mint egy kutya: olyasvalamiként, ami elhalványul a jelen pillanat örömei mellett.
• Emlékezz rá, hogy a harag dédelgetése olyan, mint mérget inni és várni, hogy a másik meghaljon. A harag csak a haragvót bántja. A megbocsátás egy döntés, amit meghozhatsz.
• Próbálj empátiát érezni azokkal az emberekkel, akik rosszul bántak veled. Ha az ő szemükön keresztül nézed a világot, jobban érted majd a tetteiket."
Főként a múltheti instagramos dolog miatt jutottál eszembe erről, habár nem tudom, hogy tényleg haragszol-e rám. Az viszont biztos, hogy semmi rosszat nem akartam neked. De nem akarok magyarázkodni, mert már megtettem az intsán és még el is túloztam némileg, amit nem kellett volna, mert... nem akarlak megbántani most sem, de nem én voltam durva veled, hanem te láttál bele valamit az írásomba, ami nem is volt benne és ebből kifolyólag te reagáltál nagyon furán. Én szeretlek téged, tévesen hiszed az ellenkezőjét. Ugye emlékszel arra, amikor a karácsonyi koncert után kint voltunk a New Orleans előtt és adtam neked egy képet, amin angyalt photoshoppoltam belőled? És, hogy aztán te megöleltél örömödben? Még egy kérdés; miért szeretnélek megölelni szerinted, amikor találkoztunk? :)